Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek!
Kedves Ágnes!

Kisleánykorunk kapcsos emlékkönyvébe gyakorta beírt versikéjét ismételgetem magamban napok óta, készülve e kiállítás megnyitására:
„Szedd a tavasz virágait / Egy csokorba össze, / Rózsát is tégy nefelejcset, / Egyet-kettőt közibe. / Tekints a csokorra / Látni fogsz a múltba / Eszedbe fog jutni / Ki e pár sort írta.”
E sorok talán azért váltak bennem annyira ismétlődővé, mert az itt látható tárgyegyüttes is mint egy sokféle virágból szedett csokor tárul elénk, és a bájosan naiv költemény hangulata arra a világgal kötött békére emlékeztet, amely Smetana Ágnes lényéből és költői megnyilatkozásaiból árad.
A látszólagosan egyszerű életszemlélet, a magától értetődő közvetlenség, a világhoz fűződő bensőséges kapcsolat azonban egy igen határozott világnézetből fakad. Ezt talán legszebben Assisi Szent Ferenc Naphimnusza, illetve annak egy részlete fejezi ki, amely a létezést és a teremtett világ szépségét dicséri:
„Áldjon, Uram, Téged földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.”
Smetana Ágnes azok közé a művészek közé tartozik, akik azt vallják, ha Isten megteremtette a világot a lenyűgöző szépségeivel együtt, akkor ahhoz nincs mit hozzátenni, a művészetnek abból kell táplálkoznia. Ennek következtében napi rutinjává vált a közvetlen környezetének, a szentendrei Bükkös-part szabadon lélegző növényvilágának a megfigyelése, miközben már a komponálás mozzanatai mocorognak a fejében, mit milyen színnel, milyen formával alakítson, hogy aztán a részletek gazdagságából egy újonnan teremtett egységet bontakoztasson ki. Alkotómunkája a zeneszerzőéhez is hasonlítható, de alkotásait nem a hangjegyek, hanem a színek és a formák alakítják. Egyes műveihez részletesen leíró szöveges és képi vázlatokat készít, amelyek mint kottaképek örökítik meg a tárgy megszületését eredményező folyamatot. Művészi világában az egyedüli és kizárólagos inspirációs forrás a természet, és azon belül is az egyszerűbb vegetációk: felismerhetjük köztük a legkülönfélébb virágokat és gyümölcsöket, török szegfűt, margarétát, bodzát, szilvát, pitypangot, pipacsot, kökényágakat, orchideákat, sás- és kukoricaleveleket. Alkotásai láttán a szecesszió formavilága és hangulata jut eszünkbe, és emellett az a természetszeretet bilincsel le és gondolkodtat el, amely csak a természettel teljes harmóniában élő embereknél figyelhető meg, akik a megújuló növényvilág, a levelet eresztő virág fejlődését, a reggeli harmat csillámait nap mint nap láthatják.
A szépséget közvetítő és egy magasabb szférába emelő üvegkölteményekben belefeledkezhetünk a látványba, ami elvisz minket a sűrű lélegzetű, barna törzsű erdőbe, a sás és nád övezte, türkizesen csillogó, kékszínű vízpartra, a tavasz könnyeden csacsogó, friss virágillatú mezeire, a nyár napsütötte, szikkadó kertjeibe, a tél hófedte, zúzmarás tájaira. Egy egyszerű, törékeny fűszál is olyan inspirálóan hat a művészre, hogy abból is képes a különböző színek és árnyalatok finom összhangját elénk varázsolni.
A több mint harminc éve pályán lévő és alkotó Ferenczy Noémi-díjas, Kozma Lajos-, majd Moholy-Nagy László-ösztöndíjas üvegtervező-iparművész, Smetana Ágnes a kortárs magyar üvegművészet nagy generációjához tartozik. Az 1965-ös főiskolai üvegoktatás beindítása után évtizedekig az új technikák, technológiák kutatása kötötte le a szakma legnagyobb részének a figyelmét, kevesen választották a hagyományos kézműves technikákat. Az Iparművészeti Főiskolán 1985-ben diplomázott Smetana Ágnes ezen kevesek közé tartozott. Pályakezdése óta festményként kezeli az üvegfelületet nagy szerepet szánva az áttetsző fénynek, az egymásba olvadó színeknek, és mesteri tudással alkalmazza a meleg üveg és az irizáló lüszteres technikát. A nehéz, de annál nemesebb üvegkészítést nem lehet a családi házhoz épített fészerben végezni, ehhez huta kell, ahol több mint 1000º C-on olvad az üveg, visszahűtő kemence kell, ahol megfelelő mennyiségű óra után kivehető lesz a megdermedt üveg, és még sok-sok más eszköz, az olvasztott üveg feldolgozásához nélkülözhetetlen fúvócsövek, csipeszek, ollók, fülező vasak, fülbordázók is kéznél kell, hogy legyenek.

Az elmúlt húsz évben Smetana Ágnes a Kaposvárhoz közeli bárdudvarnoki üvegművészeti alkotótelep hutájában készítette alkotásait, és ez a művésztelep egyre fontosabb szerepet tölt be az életében, a jövőjéért éppúgy aggódik és aktívan segíti a fejlesztését, mint ahogy a múlt, az idefűződő emlékek is egyre gyakrabban törnek felszínre. A most kiállított üvegtárgyakat így veszik körül és emelik környezetükbe azok a művész által készített fotók, amelyek a bárdudvarnoki Gosztonyi Mária keramikusművészről elnevezett Gosztonyi-kúria épületeit, műhelyeit, ősparkját örökítik meg. Smetana Ágnes alkotómunkájának azonban elsődleges terepe Szentendre, itt született és ma is itt él, a város egyik legjelentősebb iparművésze. A kortárs magyar üvegművészet olyan jelentős eredményeket ért el, hogy paradoxon módon, külföldön jobban ismerik, mint itthon. Szentendre joggal lehet büszke a festészet és a szobrászat mellett iparművészetére is. Ezért is szeretném elismerésemet kifejezni a kiállítás ötletgazdájának és a megvalósítását támogató tantestületnek.
Ebben a kiállításban különös módon fonódik össze a múlt, a jelen és a jövő, hiszen visszatekint a pályakezdést kísérő művekre, de már láthatjuk az újabb művészi intenció legelső darabjait, az üvegtesttől önállóvá váló, organikus jellegű, reliefszerű kiemeléseket.
E tárgyak végtelen közvetlenségükkel nyújtják a természet csodáit és annak folyamatos megújulását, és a művészet eszközeivel hozzásegíthetnek a lélek megújulásához is, amire igen nagy szükségünk van.
Smetana Ágnes egyik költői, ars poeticus megfogalmazása e szavakkal összegzi alkotótevékenységének lényegét:
"Nem tudom, fontos-e az, amit csinálok. Ha pék lennék, kenyeret sütnék. Üveges vagyok, teszem a dolgom, örömmel végzem a munkám. Máshoz nemigen értek. Talán csak egy felhőépítő kisiparos vagyok."
Kérem, fogadják szeretettel a kiállítást!
Bodonyi Emőke