Tetejére

foto1 foto2 foto3 foto4 foto5

  BARCSAY ISKOLA

   Szentendrei Barcsay Jenő Általános Iskola
   2000 Szentendre, Kálvária út 18.

Formabontó naivitás avagy miért szerethető a norvég kisfiú figurája?

Stian Hole: Garmann nyara,Budapest Scolar Kiadó 2012

Hogyan lehet egy kisfiú szorongásairól, félelmeiről úgy gyerekkönyvet írni, hogy az ne legyen sem félelemkeltő, sem ne okozzon az olvasóban (legyen az egy Garmannhoz hasonló korú kisgyerek vagy a neki mesét olvasó felnőtt) rossz érzéseket? Venni kell egy norvég szerzőt, aki egyben zseniális könyvillusztrátor is. 2006-ban vagyunk, amikor Magyarországon még nem divat problémafelvető könyveket írni. Várni kell 6 évet, hogy valaki vegye a bátorságot, jelen esetben  Vaskó Ildikó, és lefordítsa magyarra. Nem tudom, hogyan hangzanak Garmann mondatai, gondolatai eredeti norvég nyelven, de a magyar fordítás  hűen alkalmazkodik a könyv képi világához. Sokan, sok helyen írtak arról, hogy mennyire újszerűek, formabontóak az északi országok (norvég, svéd, dán) gyerekkönyvei. Mi magyarok valahogy félünk a tabu témáktól, a haláltól, a szorongástól, a tragédiáktól, az alkoholizmustól, a válástól, de az elmúlt 5-10 év gyerekkönyv termése nálunk is áttörést mutat: egy szociális probléma középpontba helyezése már gyakran lesz témája egy irodalmi alkotásnak.

Egy gyerekkönyv nem attól lesz jó, hogy egy idealizált, gyönyörű világot tár elénk, ahol  mindenki boldog, kiegyensúlyozott és mosolyogva várja, hogy végre iskolás lehessen. Adott egy kisfiú, akinek ragtapasz van a hasán, aki szeplős, aki eleven, aki olyan, mint egy hús-vér gyerek. Aki fél, akinek vannak érzései és ezeket vállalja is. A szöveg nagyon erőteljes, akárcsak a különleges képi világ. Akár picture book is lehetne, de nem az, mert a textúra annyira lényegretörő, hogy sokszor ki nem mondott érzések, rejtett utalások sejtetik Garmann lelki történéseit, gondolatait. Éppen ezért nem didaktikus, „szájbarágós” könyv, hanem nagyon egyedi, formabontó, már-már provokatív. Pont emiatt a provokatív jellege miatt nem tetszik minden szülőnek, nagyszülőnek, pedagógusnak. Mert az illusztráció fényképszerűen realisztikus, ugyanakkor szürreális is: a lepkeszárnyakkal lebegő tántik, Garmann hasában repdeső pillangók, akik egy röntgenfelvételen keresztül sejlenek fel, a vagány, tetkós, gördeszkás nagyi. Vagy az ikrek, Hanna és Johanna, akik annyira csúnyák, hogy már szinte szépnek látjuk őket. Garmann nem csak egy iskolába készülő hat éves kisfiú, aki természetes módon, mint a magyar hatévesek nagy része, fél az újtól, az ismeretlentől. Garmann számára a világ tele van kalanddal: a tántik összemennek, minden évben ugyanazt az ajándékot hozzák, a vizespohárban áztatják a protézisüket, szőrös és ráncokkal teli az arcuk. Garmann lelke pont olyan, mint a gyermeki lélek: a jó és rossz, a csúf és szép, a reális és szürreális megfér egymás mellett. A történet nem arról szól, hogy a kisfiú fél az iskolakezdéstől, sokkal inkább arról, mennyire képes egy hatéves átérezni az elmúlást, az öregséget, a halál közeledését, és feldolgozni azt, mint természetes jelenséget, mint az élet részét. A szöveg és az illusztráció hűen tükrözi ezt a kettősséget: hol nevetségesen vicces, minden felnőtt és gyerek arcára mosolyt csaló, hol szívbemarkolóan szomorú és megható. Ruth néni, aki fél a sötét hideg estéktől, magányosan tolja a hóban a bevásárló kosarat – erről a képről Cormac McCarthy : Az út című regénye jutott eszembe. A kietlen világban, ahol Garmann is egyedül van a szorongásaival, szembesülnie kell a magánnyal és azzal az érzéssel, hogy mégiscsak egyedül kell megküzdenie a félelmeivel. Ugyanennyire szívbemarkoló a sövény mellett guggoló Garmann, aki eltemeti a halott kismadarat. Hol kacagtatóan humoros a szöveg és az illusztráció , hol megrendítően megható és könnyeket fakasztó. Ennek a kettősségnek a gyönyörűen, művészein megformált kontrasztja kelti a tökéletesség érzését az olvasóban és ad végülis egy megnyugtató, melankólikus hangulot az egész könyvnek. Akár terápiás könyvként is  lehetne használni egy pszihoterápiás rendelőben. Finoman érzékelteti, ki nem mondott szavakon keresztül, hogy a halál része az életnek, hogy félni - bármitől félni -igenis lehet, sőt nagyon is emberi. Ahogy emberi Garmann alakja is, a maga formabontó naivsága által.

Szeretem ezt a könyvet és könyvtárosként abban is biztos vagyok, hogy a gyerekek is szeretik. A felnőttek nem mind. Mert más, mert furcsa, mert szokatlan, mert arra késztet, hogy túllépjünk a konfortzónánkon és ez valljuk be őszintén, felnőtt fejjel sokkal nehezebb, mint gyermekként. A könyv több nemzetközi gyerekkönyvdíjat is nyert: a norvég Brage-díjat (2006), a Bolognai Gyerekkönyvfesztivál fődíját (2007), a német ifjúságiköny- díjat (2010).

Garmann kalandjai folytatódnak (Garmann titka, Garmann utcája) és szerencsére ezeknek a könyveknek a magyar fordítására már nem kellett éveket várni.

Cservenkáné Pálfi Zsuzsanna könyvtáros