Az idei évben minden más...a COVID jól felforgatta az iskola életét is. A csibeavató sem a megszokott módon zajlott...

A gyerekek "szabadulószobásat" játszottak. Ehhez egy kerettörténetet olvastak fel az osztályőnökök. Íme:

Csütörtök volt. Ez a nap is úgy kezdődött a Barcsay iskola ötödikeseinek életében, ahogyan a többi. A felkelő nap lustán világította meg az álmos arcú gyerekeket, akik mázsás súlyú táskáikat cipelve ballagtak az épület felé. Néhányan közülük alig várták már a napot, hiszen a barátaikkal töltött idő még a tanítás kínkeserves pillanatait is feledtetni tudta velük. Voltak azonban olyanok is, akik annyira nem kívánták átlépni az iskola küszöbét, hogy szívük szerint inkább visszafelé lépkedtek volna. Ezt csak azért nem tehették meg, mert szüleik szigorú és figyelő pillantásait érezték tarkójukon. Az özönlő diáksereg között felbukkant egy-egy pedagógus alakja is, aki kissé fáradt mosolya mögé rejtette hétköznapi gondjait.

A nap lassan indult és ugyanolyan lassan haladt a megszokott medrében az A/1-es szinten. Első óra, tízórai szünet, udvari szünet (amit az ügyesebbek a WC-ben bujkálva töltöttek), majd délután a már szinte félálomban töltött ötödik és hatodik óra. Semmi tűzriadó, semmi ásványkiállítás, de még egy nyamvadt késő tanár sem dobta fel a hangulatot. Már-már azt lehetett gondolni, hogy ennél szürkébb hétköznap nem is létezik. Arra viszont, ami ennek a napnak a délutánján, pontban 2 órakor történt a Püspökmajori lakótelep szívében, egyik ötödikes kisdiák sem számított.

Egy hirtelen támadt széllökés süvített keresztül az épület A/1-es folyosóján. A tárva-nyitva hagyott teremajtók hatalmas csattanással csapódtak be és ugyanebben a pillanatban fordult rá az összes zár is. Mintha egy láthatatlan kéz egyszerre fordította volna el a kulcsot, örökre rabul ejtve a bent lézengő diákokat. Azonnal hatalmas káosz és hangzavar vette kezdetét. A talpraesettebbek az ajtón dörömböltek, a bátrabbak az ablakokat próbálták kiakasztani, az ijedősebb lányok csak csendben sírdogáltak összebújva a padjukban. Több percnyi hatástalan küzdelem után a gyerekeknek rá kellett döbbenniük, hogy valami nem stimmel. Ők tisztán látták az udvaron szaladgáló alsósokat, az utcán elhaladó járműveket, az égen repülő madarakat, de őket nem látta és nem hallotta senki. Mintha egy titokzatos védőburok vette volna őket körül, amin nem hatol át semmilyen hang vagy fény. Csapdába estek a saját osztályukban.

És ekkor egy mennydörgő hang szólalt meg. Mindenki kapkodni kezdte a fejét, kereste a hang forrását, de nem láttak senkit maguk között. Mintha a hangszóróból szólt volna az ismeretlen.

„A Barcsay iskola szelleme vagyok. Minden év szeptemberében felkelek álmomból, hogy megismerhessem az új ötödikes felsősöket. Kíváncsisággal nézem mindennapjaikat, hallgatom beszélgetéseiket, követem órai munkájukat és szünetbeli ténykedésüket. Ti sohasem vesztek engem észre, de én mindent látok és hallok. Látom a bekapcsolt mobilokat, az órák előtt egymásról lemásolt házi feladatokat, a puskázást. Hallom a káromkodásokat, az órai beszélgetéseteket, ha a másikat piszkáljátok. Hogy őszinte legyek, meguntam ezt. Dühös lettem rátok és most megleckéztetlek benneteket. Ezért vagytok összezárva. Kaptok egy lehetőséget, hogy bebizonyítsátok, hogy félreismertelek benneteket. Hogy ti valójában szuper diákok vagytok, akik szeretik egymást, ismerik a szabályokat és közösen együttműködve ebből a lehetetlen helyzetből is ki tudnak szabadulni. A szabadulásotok kulcsa a varázsmedálok megtalálása. Ezeket a medálokat felvéve meg tudjátok törni a láthatatlan védőpajzs erejét és ki tudtok jutni a teremből. A feladatok mind előttetek állnak, különböző tantárgyak köré csoportosítva. Történelem, informatika, természetismeret, ének és rajz témakörben fogtok megméretni.  A tanteremben található tárgyak, eszközök közül bármit felhasználhattok, a tanártól azonban nem kérdezhettek semmit. Gondolkodjatok logikusan, legyetek kreatívak és soha ne adjátok fel! Sok sikert!”

 

Mindenki szerencsésen kiszabadult!

A képek magukért beszélnek: